2005. július 26. kedd 20:27

 

Barankovics István

  

A keresztény politika iskolája

I.

BEVEZETÉS

A KERESZTÉNY POLITIKA ISKOLÁJÁNAK szövege először Magyarországon jelent meg a Néppárt hetilapjának, a Hazánknak Pártiskola című rovatában, 1948-ban és 1949. januárjában. A közölt szövegen semmit se változtattam, de a gyakoribb ismétléseket s az elavult vagy jelentéktelen részeket elhagytam. A Pártiskola nem egyéni vagy szerkesztői ötletből született, hanem egy égető napi politikai szükséglet kielégítését célozta. Az olvasót arra kérem, vegye figyelembe a cikksorozat időszerű célját és megjelenésének rendkívüli körülményeit.

* * *

A BOLSEVISTA PÁRT nemcsak több, hanem lényegesen más is, mint az a társas alakulat, amelyet a szabad világ köznyelve pártnak nevez. A bolsevista párt egy sajátos doktrínával (– az ember mivoltára és rendeltetésére, a világ keletkezésére és rendeltetésére vonatkozó végső tanoknak sajátos rendszerével –) bíró, totális társas alakulat. Doktrínája: krédója, erkölcsi törvénykönyve és bölcselete a harcos antitheizmussal párosult dialektikus materializmus. Célja nem marad a politika keretein belül. Végső soron az antitheista materializmusnak akar – minden társas alakulat hatalmának kisajátításával és latbavetésével – kizárólagos uralmat biztosítani. Az emberi személyt, az egész közösségi életet, sőt az ember által formálható világot is az antitheista materializmusnak képére akarja alakítani. Mivel pedig a személyes Istennek következetes tagadása logikailag sem engedi meg az emberi személynek olyan fogalmát, amely az embert a társas alakulatoktól függetlenül fennálló jogokkal ruházza fel –, a bolsevizmusnak már e doktrínánál fogva is, ha azt logikai következetességgel végiggondolja, az emberi személyiség szabadságjogainak gyilkosává kell válnia. A bolsevizmusnak van „bátorsága” ezt az antitheista dialektikus materializmust végső következményeiig végiggondolni. Olyan, a személyes istenhitre visszamutató humanista betéteket, aminőket az európai atheisták világnézetükbe általában beépítettek, nem tűr meg.

A bolsevizmus azonban e doktrínájától függetlenül már pusztán totalizmusa következtében is az emberi személyiség szabadságának született ellensége. Totalizmusa ugyanis arra irányul, hogy a társas alakulatok mindegyikét, az állami, gazdasági, társadalmi és kulturális szervezeteket, sőt a biológiai és szeretet-közösséget: a családit is, illetve ezeknek hatalmi körét és társas funkcióit a párt alá vesse, illetve az államba, közelebbről: az államot (kommunista kifejezéssel élve: a legfőbb erőszak-szervezetet) párturalmi eszközként használó pártba olvassza. A bolsevizmus – már az egyetlen oknál fogva, hogy következetesen totális – se elméletben, se gyakorlatban nem ismeri el semmiféle olyan társas alakulat létjogát, amely sajátos céljának és rendeltetésének megfelelő önállósággal és önkormányzattal bír s a bolsevista párttól független. Az állam és a társadalom dualizmusának tagadása, ha következményeit a gyakorlatban levonják, mindig totalizmussal fenyeget. A bolsevizmus nemcsak ezt teszi, hanem még messzebb megy: nemcsak az állam és társadalom dualizmusát veti el, hanem az államot és társadalmat egyaránt a párt alá veti. Kivétel nélkül minden társas alakulat létjogát bármikor visszavonható párt-engedélynek tekinti. Már pedig a jog mindig személyek (természetes vagy jogi személyek) közti viszonyokat állapít meg s természetjogból fogalmilag se léphet elő pozitív joggá a társas alakulatoktól függetlenül, – ezért a bolsevizmus egyedül totális mivoltánál fogva is megöli a szabadságjogokat, mikor azokat bármikor visszavonható pártengedélynek tekinti.

A totalizmus – világnézet megalapozástól függetlenül – mindig szabadsággyilkos. Totális másképpen nem lehet, mint az által, hogy azokon a területeken is kényszerítő erővel akar parancsolni, amelyeken illetéktelen. Egy tant vagy egy hatalmat nem az tesz totálissá s zsarnokivá, hogy rosszat parancsol, hanem az, hogy olyan területeken is magának igényli a parancsolás vagy tilalmazás jogát, ahol ez nem őt illeti meg. Az emberi személy szabadságjogai semmiféle olyan, nem-bolsevista rendszerben sem érvényesülhetnek, mely a különböző társas alakulatoknak rendeltetésükhöz szabott autonómiáját tiszteletben nem tartja. Az emberi szabadság története azt bizonyítja, hogy a személyiség tökéletesedésétől elválaszthatatlan szabadságjogok az igények világából csak olyan mértékben tudtak átlépni a valóságok világába, amint sikerült a különböző társas alakulatok egymáshoz való viszonyának azt a konkrét rendjét megtalálni, amelyekben ezek a sajátos rendeltetésük-szabta függetlenséggel és a közjó-szabta harmóniában élhettek. A személyes szabadságjogoknak egyik legfontosabb természetjogi biztosítékát kell látnunk az állam és a társadalom dualizmusának tanában és a különböző társas alakulatok rendeltetésük-szabta autonómiájának s illetékességi körének elismerésében. Nemcsak az államhatalmi körök szétválasztásának montesquieui elve, hanem sokkal alapvetőbben és régebben a különböző társas alakulatok rendeltetésük-szabta függetlenségének és önkormányzatának elismerése, természetesen a közjó disciplinájával kiegészítve, nélkülözhetetlen előfeltételét és egyik legfőbb gyakorlati biztosítékát is lakotta annak, hogy az emberi személyiség szabadságjogai érvényesülhettek.

A bolsevizmus a szabadság elleni támadásában még tovább megy: egyfelől totalizmusát a saját vallási krédójának, erkölcsi törvénykönyvének és bölcseletének missziós szolgálatába állítja, másfelől az ezek szerinti magatartást kikényszeríti. Ez utóbbi igény a szabadság elleni legsúlyosabb támadás, mert a lelkiismereti szabadságnak minimumát, a negatív lelkiismereti szabadságot: a tartózkodás, a visszavonulás és a hallgatás jogát semmisíti meg. Nemcsak attól üti el az embert, hogy megtegye, ami jogában áll, hanem arra kényszeríti – méghozzá az állampolgári hűség nevében –, hogy azt tegye, ami ellen lelkiismerete tiltakozik. Az első keresztények a lelkiismereti szabadság e „negatív” jogának védelmében lettek mártírokká. Aki a bolsevizmus alatt élt, tudja, hogy semmi, a fizikai halál sem oly rettenetes és elviselhetetlen, mint a tartózkodás, a visszavonulás és a hallgatás jogának megtagadása, mert általa vész el az emberi méltóság utolsó menedéke.

A bolsevizmus, olyan tempóban, ahogyan az állami hatalom kényszeríteni képes eszközeit birtokába veszi, az erőszak fegyvereit alkalmazva, arra tör, hogy minden társas alakulatot, az antitheista materializmus hitterjesztő intézményévé alakítson át. Célja nem politikai, nem gazdasági, nem társadalmi, nem kulturális és nem vallási cél, hanem mindez együtt: célja, hogy az emberek, önként vagy az erőszak előtt meghajolva, teljes személyiségüket az antitheista materializmus krédóján alapuló totális pártirányításnak adják át. Bölcseleti nyelven szólva, per analogiam azt lehet mondani, hogy a bolsevizmus az Abszolútum helyére a pártot állítja. Nem szellemeskedő szókép, hanem szociológiai meghatározás, hogy a bolsevista párt az antitheista dialektikus materializmus krédójának fegyveres világegyháza, amely nem önkéntes elfogadásért és nem a szellemi meggyőzés eszközeivel küzd, hanem minden társas hatalmat erőszakosan és totálisan alkalmaz, hogy az egész emberi személyiséget és az ember által alakítható világot a saját krédójának tükrözőjévé torzítsa.

A bolsevista párt természetesen nem ezzel az ábrázattal mutatkozik be, amikor egy országban jelentkezik. Magyarországon például, de általában a többi keletközép-európai országban is, ezt a bolsevista hitterjesztést „ideológiai felvilágosítás”-nak, és „elméleti nevelés”-nek hevezték, amely nem a totális antitheista materializmus képében, hanem a bölcselet és társadalomtudomány álarcában kért bebocsáttatást a lelkekbe. Ennek a bolsevista missziónak – az itt közölt cikkek eredeti megjelenésének időszaka körül – egyik legfőbb intézményes eszköze a pártszemináriumoknak és a pártiskoláknak, továbbá a különböző foglalkozási csoportok ideológiai átképzését szolgáló szemináriumoknak és tanfolyamoknak az egész országot behálózó rendszere volt. Már akkor, 1948-ban, kiegészítette ezt a sajtó, mely szinte kizárólagosan bolsevista célt szolgált, és a tömegtájékoztatás, tömegnevelés és tömegkönyvkiadás, a színház, a mozi, a sport, stb. 1948 nyara óta, amikor a bolsevista iskola-monopólium bevezetésével a holnapi Magyarországra is kiszámíthatatlan következményű csapást mértek, már egyetlen olyan tudományos, művészeti, oktató, nevelő és szórakoztató szerv sincs – a gúzsba kötött, de hősiesen helytálló egyházakon kívül –, amely ne ennek a bolsevista krédónak volna a missziós telepe és eszköze.

A szemináriumokban, tanfolyamokon és pártiskolákban a társadalomtudomány és ideológiai (– természetesen bolsevista –) kiképzés nemcsak magasabb, akadémikus, hanem középiskolai és elemi iskolai színvonalon is folyt, a tudományos pedagógiai és pszichológia legmodernebb útmutatásai szerint a hallgatók értelmi képességéhez és akarati-érzelmi beállítottságához alkalmazkodó módszerekkel. A sikeres módszerek kikísérletezését a bolsevista párt egyik komoly feladatának tekintette.

Ezek a tanfolyamok (az ország oktató és nevelő személyzete például a nyári hónapokban évről-évre átmegy ily tanfolyamokon, s már 1948 nyarán átmentek az egyházi iskolák tanítói és tanárai is), szemináriumok és pártiskolák korántsem érték el a bolsevisták által kitűzött célt, de hatástalanok se maradtak. Hatásukat – a már előadottakon kívül – több körülmény együttható eredőjeként kell felfognunk.

SZÁMÍTÁSBA KELL vennünk, hogy Magyarországon – hasonlóan más, nem bolsevista uralomban élő országokhoz – az államhatalom a társadalomnak oly széles körét, korra, nemre, osztályra és foglalkozásra való tekintet nélkül, még soha sem helyezte rendszeresen és kizárólagosan ugyanazon társadalomtudományi ideológia és bölcselet hatásai alá, mint a bolsevista rendszer. Az említett tanfolyamok, szemináriumok és pártiskolák rendszeres hallgatása ugyanis nemcsak a párttagok számára volt kötelező, hanem a tanfolyamokon és szemináriumokon nyertek kötelező ideológiai és társadalomtudományi kiképzést a különböző foglalkozási csoportok tagjai is, akik állásvesztés kockáztatása nélkül ezekről el nem maradhattak. A hallgatott anyagból sokszor vizsgázni kellett, tehát azt meg kellett tanulni és az előadottakat igazaknak kellett vallani.

A széles és egységes ideológiai hatást növelte a környezet: az állam és intézményei, a sajtó minden faja, az egész könyvkiadás, a színház, a mozi, az egyesületi élet, a tudományos és művészeti intézmények, amelyek mind ennek az ideológiának terjesztőivé lettek. A társadalmi, állami és kulturális környezet még soha ilyen egységes és kizárólagos ideológiai hatással nem fogta körül az egyént, aki fizikailag arra van kényszerítve, hogy e szellemnek börtönlevegőjét beszívja, mert a közösségi életben nem talál egyetlen keskeny ösvényt se, amelyen kimenekülhetne belőle.

A BOLSEVISTÁK A LEGGONDOSABB körültekintéssel ügyeltek arra, hogy az ideológiájuk hatása alá vont emberek a pártszerű „igazságokat” a keresztény bölcselet és a tárgyilagos társadalomtudomány tanításaival ne szembesíthessék. A sajtóban még a tudományos vitát és bírálatot is lehetetlenné tették. A keresztény tanítások pozitív kifejtését is csak igen szőrmentében tűrték meg, azt azonban szinte mindig lehetetlenné tették, hogy a bolsevizmussal való ellentétek kifejtessenek. A keresztény társadalomtudomány régi alkotásait, a fordítottakat és az eredeti műveket, a tilos könyvek jegyzékére helyezték, vagy e nélkül vonták ki a forgalomból, újak megjelenését pedig nem engedélyezték.

Hogy a nem bolsevista szellemi élet elfojtásának milyen káros következményei mutatkoztak, erre két, személyesen tapasztalt példát hozok fel.

A bolsevizmus olyan hittámadó érveket is használ és olyan hittámadó módszerrel él, amelyeket a régi apologetikai oktatás és nevelés figyelembe se vehetett, aminek következtében a gyakorlati hitvédelem fegyverzete általában nem teljes és elavult. Az apologetika hivatott művelői pedig nem tárhatják a lelkészkedő papság és a hívek elé a bolsevizmus új hittámadó érveit és módszereit tekintetbe vevő tanításaikat. Gyakori eset, hogy a bolsevisták a Biblia szavait, a Jézus vagy Szent Pál ajkáról elröppent igazságokat – elhallgatással, fogalomcsúsztatással és kiforgatással – saját hamis tanaik mellé idézik igazoló tanúknak, amivel az emberek gondolkodását megzavarják, mert a bolsevista módszerekkel szemben kellő tudással védekezni nem tudnak. Egyik előadásom alkalmával a politikai rendőrség kiküldöttje (aki természetesen hallgatói minőségben volt jelen) a vita során Szent Pálnak ismert mondásával – „Aki nem dolgozik, ne is egyék” – bizonyította, hogy az államnak joga van mindazokat munkára kényszeríteni, akik nem dolgoznak, éspedig olyan munkára, aminőt az állam kijelöl. Hozzátette, hogy a katolikus morál is azt tanítja, a munka kötelesség. A hallgatóság egy része helyeselt, a másik része szemmel láthatóan zavarban volt: érezte, hogy az érvelés körül valami nincs rendben, de azzal szembeszállni nem tudott. Nyomban megfordult azonban a helyzet, mihelyt rámutattam a következőkre: Igaz, hogy Szent Pál és a katolikus morál, valamint a természetjog szerint a munka mindenkinek kötelessége, aki dolgozni tud. De különbséget kell tenni a munka erkölcsi és jogi kötelessége között. A munka kivétel nélkül mindenkinek erkölcsi kötelessége, aki dolgozni képes. Ám a munka jogi kötelezettsége, amelyet adandó esetben, de nem mindig, a közösség ki is kényszeríthet, csak azokat terheli, akik semmi másból meg nem élhetnek, csakis munkájuk ellenértékéből. Akinek viszont a munka jogi kötelessége, annak a munkához joga is van, mert nem képzelhető olyan jogi kötelezettség, amelynek megtevéséhez jogom nem volna. A munkához való jog érvényesítését, mindazok esetében, akik a munkán kívül másból megélni nem tudnak, s dolgozni képesek, az állam köteles előmozdítani. De ebből nem az következik, hogy az állam a nem dolgozó alattvalókat mindig munkára kényszerítheti, méghozzá olyan munkára, aminőnek elvégeztetését az állam éppen jónak tartja. Ebből az következik, hogy az állam köteles munkaalkalmak közvetlen vagy közvetett előteremtésével segíteni a munkajog realizálásában mindazoknak, akik dolgozni képesek s másból, mint munkájukból meg nem élhetnek. Az államnak a munkára való kényszerítési joga rendszerint csak bíróilag kiszabott, igazságos büntetésképpen – amely elsősorban javító célzatú – jelentkezhetik, ami, pl. a dologházra ítélt notórius munkakerülők esetében, senki jogérzékét nem sérti. A társadalmi szükség rendkívüli eseteiben, mint pl. az ostrom utáni romeltakarítás általános szüksége, vagy árvíz, tűzvész stb. kivétel nélkül minden dolgozni képes ember köteles a kijelölt munkára. De minden esetben köteles az állam figyelemmel lenni arra, hogy a munkára kötelezettel olyan munkát ne végeztessen, amely hivatásszerű foglalkozásának folytatásához szükséges képességeitől megfosztja, pl. egy sebésszel nem végeztethet tartósan kubikos munkát, amely ujjainak a sebészethez szükséges érzékenységét és hajlékonyságát tökreteszi. A társadalmi szükségnek rendkívüli, tehát nem tartós eseteit és a bíróilag kiszabott, igazságos büntetés eseteit kivéve, az államnak nincs joga arra, hogy munkára kényszerítse azokat, akik munkájukon kívül másból is megélhetnek. A munkának kivétel nélkül mindenkit terhelő erkölcsi kötelességéből ugyanis az államnak e joga nem származtatható, sőt – mint rámutattam – a munka jogi kötelezettségéből sem. Ha például egy szorgalmas kisiparos vagy kisgazda harminc évi kemény munkával és eszélyes ügyességgel annyi vagyont gyűjtött magának, hogy abból ötven éves korától fogva megélhet, s a munkás esztendők hajszája után idejét pihenésre, olvasásra, a közügyekkel való foglalkozásra akarja fordítani, ugyan mi jogon volna az állam által arra kényszeríthető, hogy tovább is kenyérkereső munkát végezzen? És ha egy felnőtt ember, akit szülei keserves verejtékkel kiképeztettek, háláját azzal akarja törleszteni, hogy öregedő szüleit eltartja s a keserves és nehéz fizikai munka terhét leveszi vállaikról, ugyan mi jogon akadályozhatná meg az állam, hogy szüleinek ezt a könnyebbséget nyújtsa? Természetesen ezek a munkára jogilag nem kötelezettek sem kapják meg a naplopás és a lustálkodás kiváltságát. Ezeknek is kötelességük, de nem jogi, hanem erkölcsi kötelességük a munka. Ez a szentpáli tanítás értelme. Persze, az ilyen, helyes magyarázat nem hajtja a bolsevisták malmára a vizet, sőt érdekeik ellenére jár, mert felszereli az embereket azokkal az érvekkel, amelyeket a bolsevista praktikákkal és kényszerrel – legalább elméletileg – szembeszegezhetnek. S ma az e fajta magyarázatokra az erkölcsi és a szellemi ellenállás érdekében alapvető szükség volna…

 

A NEM BOLSEVISTA szellemi élet elfojtásának következményeire egy másik példa, amely ha általános tünetté nem is tágítható, mégis figyelemreméltó tanulságokat zár magába, a következő:

1951-ben, Ausztriában, bizalmas beszélgetést folytattam egy frissen menekült fiatalemberrel, aki példás keresztény családi és iskolai környezetben nőtt fel. Szülei mélyen vallásos emberek voltak. A családban nemcsak a vallásosság, hanem a keresztény politikához való hűség is generációs hagyomány. Mikor a szerzetesrendeket feloszlatták, lakásuk két szobájában kilenc szerzetes talált átmeneti szállást, ők egy szobába szorultak. A fiatalember a bencéseknél végezte a gimnáziumot, akikről rajongó tisztelettel beszélt, az egyházi iskola tüzes híve volt. Érdeklődése a bölcselet és a pszichológia felé vonzotta. Meglepett korához képest rendkívüli jártassága a bölcseleti és pszichológiai irodalomban és a klasszikus szépirodalomban. Bölcsésznek készült. Noha tehetséges volt és 1950-ben kitűnően érettségizett, nem vették fel az egyetemre, mert hittanra járt a középiskolában Nem esett kétségbe: pár hónap alatt elvégzett egy munkástanfolyamot s azonnal havi 900 forintos állást kapott egy budapesti üzemben. Munkája nem volt nehéz s kedvvel végezte. Tisztviselő szüleinél élt, jövedelme nagyobb felével maga rendelkezhetett. A rendőrséggel se támadt baja, a pártba se kényszerítették be. Mégis: életét kockáztatva nekivágott a határnak, noha az emigrációs sorsról nem volt illúziója, mert nem bírt szabadság nélkül élni, és legfőbb céljának a bolsevizmus elleni fegyveres harcra való készülést érezte. Még az az illúziója se volt meg, mely gyors fordulatot vár. E háttér megismerése után megkérdeztem tőle, hogy az utolsó két esztendőben milyen keresztény bölcseleti, teológiai vagy vallásos könyvet olvasott? Hosszú gondolkodás után, miközben vagy negyven kötet egyéb tudományos és klasszikus művet sorolt fel olvasmányai közül, így felelt: „Egy jezsuita könyve került egyszer a kezembe, világnézeti válaszokról, de avultnak találtam, nem olvastam végig. Nagyrészt a nácizmusról szólt s ez már a múlté!” Kiderült, hogy Bangha Béla Világnézeti válaszok című kötete került a kezébe, amely jórészt az antináci apologetika körében mozog. A fiatalember, ki a nácizmust éppúgy elvetette, mint a bolsevizmust, joggal avultnak érezhette. Más keresztény könyvhöz nem jutott hozzá, pedig szeretett volna. Megkérdeztem tőle, hogy ha keresztény szellemű könyvekhez nem jutott, milyen könyvekből merítette a legjobb szellemi érveket a bolsevizmus ellen? Gondolkodás nélkül felelt: „Schopenhauer Parerga et Paralipomena című munkájának a szabad akaratról szóló részéből. Ezt meg Voltaire Candide-ját, legkedvesebb két könyvemet, a kabátom belsejébe varrva magammal hoztam.” S mikor ezt a keresztény családi és iskolai környezetben felnőtt, tehetséges, a bolsevizmussal szemben öntudatosan a szabadság pártján álló, az Egyház helytállását rajongva dicsérő fiatalembert, aki lelkesedett a demokratikus haladás eszméiért s a keresztény politikának nagy jövőt jósolt; megkértem, hogy mondja meg bizalmasan, ő egyénileg miképpen áll a vallással, némi töprengés és habozás után így felelt: „Azt hiszem, hogy a bolsevizmussal szemben egyetlen gyógyszer van, a keresztény világnézet, de a demokratikus és szociális keresztény világnézet. Én otthon minden ünnepen templomba mentem. De meg kell mondanom, hogy a vallás ügyében egyénileg tartózkodó vagyok, mert még nem volt módomban a hittagadás érveit szembesíteni a hit érveivel.” Videant consules!

1948 előtt még az Actio Catholica néhány társadalomtudományi kisfüzete napvilágot láthatott, de aztán erre se volt mód. 1948 előtt az egyházközségek még ritkán rendezhettek társadalomtudományi előadásokat. 1945 és 1948 közt több keresztény társadalomtudományi előadást tartottam az ország különböző részeiben, mindig zsúfolt teremben, többségükben munkás és paraszt hallgatók előtt. Talán nemcsak személyes élmény, hanem tárgyi érdekkel is bírhat, hogy a Rákosiék által hazugul „Vörös Csepel”-nek nevezett gyárváros munkásai közül e keresztény társadalomtudományi előadásaimon soha 600 főnél kevesebben nem jelentek meg, pedig egyiken csak férfiak lehettek ott, s épp a „Vörös Csepelen” egyik előadásomat ismételnem kellett. A társadalomtudomány alapvető tanításai iránt a társadalom minden rétegében rendkívüli érdeklődés ébredt.

1948-ban már lehetetlenné tették ily előadások tartását. 1948 őszén mindössze pesti párthelyiségünkben indíthattunk Világnézeti Akadémia címmel egy előadássorozatot, mely mindig zsúfolt termet vonzott, de a hallgatók egyre szaporodó zaklatásai miatt tervünket csak részben hajthattuk végre. Pedig ezek az előadások már csaknem kizárólag a keresztény társadalomtudomány pozitív tanításainak hirdetésére szorítkoztak, s a vitát kerülték.

 

A BOLSEVISTÁK KEZÉRE járt az ideológiai fertőzésben a fasizmus és a nácizmus előkészítő munkája. Ez logikus következmény volt. Nemcsak a keresztény bölcselők, hanem az eszmetörténetnek nem-keresztény világnézetű elfogulatlan kutatói is felhívták a figyelmet a rokonságra a fasizmus, a nácizmus, és bolsevizmus lényeges elvei között. Az érintkező pontokra az átlagos műveltségű kortárs szemét is ráirányítja az erőszak elvének mindhárom rendszerben közös központi jelentősége; a csoport (állami vagy faj vagy osztály illetve párt) omnipotenciájának és omnilicenciájának ugyancsak mindhárom rendszerben közös tana, amelyből logikusan következik, hogy az emberi személyiségnek a csoport-elismeréstől függetlenül fennálló természetjogait mindhárom rendszer egyképpen tagadja; a fasiszta hatalmi materializmusnak, a náci biológiai materializmusnak és a bolsevista dialektikus történelmi materializmusnak rokonsága stb. Az emberi személyiségnek a csoport-elismeréstől függetlenül fennálló természetjogait egyképp tagadó három rendszert már ez egyetlen lényeges rokonsága miatt is sokkal inkább lehet és kell; hatalmi vetélytársnak, mint ellentétnek tekinteni. E rendszerek benső rokonságát a tapasztalat világában szinte tetten érhették azok, akik mind a náci-nyilas: világról, mind a bolsevista uralomról közvetlen, személyes élményt kaptak s mind a nyilas nácizmust, mind a bolsevizmust nemcsak politikai vagy gazdasági, hanem elsősorban elvi és erkölcsi okokból utasították el. Ezek számára nem volt meglepetés vagy rejtély az a látszólagos ellentmondás, hogy a bolsevisták a náci vezetőket a hatalmi ellenségekre jellemző ádázattal irtották, de az ú. n. kisnyilasok és, „megtérő” nyilasok felé a megtévesztett rokon gesztusával közeledtek. E végzett nácik nem mutatkoztak kezdő bolsiknak, kegyetlenségben és üldözési „éberségben” sokszor a régi bolsevistákon is túltettek. A magyar nép egészséges erkölcsi és politikai tájékoztató ösztöne hamar felismerte ezt a benső rokonságot s új közmondásaival ki is fejezte: „A bolsevizmus vörös nácizmus”; „a nyilasok számára a bolsevizmus csak .ingváltás kérdése”; „a kommunista párt szűrővizsgáin a nyilasoknak csak különbözetit kell tenniük” stb. A két rendszer közt a benső rokonságot öntudatlanul megvallotta az a primitív bolsevista képviselő, aki a teljes kártalanítás nélküli második államosítás bizottsági vitája után így szólt hozzám: „Mit tiltakoznak? Tulajdonképpen új törvényre nincs is szükség; elég lenne a zsidótörvényt kiterjeszteni azokra is, akik lelkesedtek érte!” A nyilas nácizmus jogtiprásai és kannibalizmusa nemcsak ürügyül szolgált a bolsevista kegyetlenségekre, és jogfosztásokra, hanem a nyilasok lelkében kifeküdte a bolsevizmus helyét is. A nácizmus a bolsevizmus előszobájának bizonyult. A bolsevizmus befogadására lazította fel mindazok lelkét, akik nácik voltak, vagy a nácizmust nem elvi és erkölcsi okokból, hanem valamely egyéni vagy csoport-érdekből utasították vissza. Mindezek számára a bolsevista ideológia befogadásának erkölcsi vagy elvi akadálya nem volt; a bolsevizmussal kapcsolatos állásfoglalásuk az egyéni boldogulás problémájává zsugorodott, mélynek kedvező megoldása elöl az új rendszer gyakorta nem zárkózott el.

 

KÖNNYEBBSÉGET JELENTETT a bolsevista ideológiai fertőzés számára az a mulasztás, melyet a két világháború között a magyarságnak rendszeres keresztény társadalomtudományi oktatásra és általában a tömegek keresztény politikai (főleg elméleti) nevelése terén elkövettünk. A Bethlen–Klebelsterg-féle kultúrpolitika érdemeiből semmit el nem veszünk, ha nem tagadjuk le azt a különösen 1945 után tudatosodó tényt, hogy a keresztény és általában, a modern társadalomtudományi ismeretek szélesebb körű terjesztése s a tömegek rendszeres elméleti társadalomtudományi nevelésé terén mulasztások történtek. E mulasztásokat a maguk idején szinte senki fel nem panaszolta, de 1945 után nemcsak azért szúrták a szemünket, mert káros következményeit éreztük, hanem azért is, mert a mulasztások időszakában a magyar kulturális fellendülés általában az európai színvonalon haladt s művészi és tudós géniuszaink a nyugatiakkal versengve szálltak magasba. A mulasztás elgondolkodtató azért is, mert ugyanebben az időszakban nagy politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális forradalom zajlott le Keleten, melynek kisugárzó rengései valamennyi európai társadalomban érezhetők voltak. Nyugaton pedig a fasizmus, a nácizmus és a szociáldemokrácia tördelte a régi társadalom törvénytábláit, s a társadalmi élet problémái világszerte a legnagyobb szellemek alkotó erejét ingerelték vizsgálatra és álmegoldás keresésére. A magyarországi jelenség mögött nem egyéni mulasztások, hanem szociológiai okok állanak, melyeknek felfejtése a két világháború közötti tudományos életünk ma még megíratlan szociológiájának feldolgozójára vár. Itt csak a mulasztást ábrázoló néhány kultúrtörténeti adatot hívok fel tanúságtételre.

Elemi és középiskoláinkban a tanulók hallottak valamit az állampolgári kötelességekről, de a társadalomtudomány legelemibb tudnivalóiról sem értesültek. Az egyetemeken a szociológia sokszor mostohagyerek volt: az ország első egyetemének jogi karán, ahol a jogásznemzedék jelentős része tanult, hosszú évekig üresen állt a szociológiai katedra. Állam, egyház és társadalom sokat tett az ifjúság keresztény nevelése érdekében, de elfeledni látszottunk, hogy még Pázmány Egyetemén is szinte egyedül uralkodó planéta volt a jogpozitivizmus, mely minden keresztény közéleti tájékozódás sine qua non-jára, a természetjogra úgy nézett le, mint valami középkori, ócska rekvizitumra. A társadalomtudományi folyóiratnak, amely pedig nem kullogott színvonalas folyóiratsajtónk végén, kevesebb előfizetője volt, mint a filológiai közlönynek, – hallottam a panaszt egy kiváló szociológusunktól a harmincas években. A keresztény társadalomtudományt külön-folyóirat csak rövid ideig szolgálta, aztán kimúlt az érdeklődés hiánya miatt. Általában a társadalmi kérdések iránt nem-napipolitikai szempontú érdeklődés szélesebb körben csak a harmincas években fellendült szociográfiai irodalom nyomán támadt.

Kiváló tudományos szociológiai munkák kerültek könyvpiacra, a keresztény társadalomtudomány néhány elsőrangú eredeti alkotást produkált (mint pl. Prohászka Ottokár, Giesswein Sándor, Horváth Sándor, Kecskés Pál, Kovrig Béla, Mihelics Vid, Varga László jezsuita stb. írásai), sőt a dominikánus Horváth Sándor személyében a természetjog európai rangú tudósával dicsekedhettünk. De egyfelől a művek közül a legkiválóbbak csak a bölcseleti alapműveltséggel rendelkezők kis köre számára voltak érthetők és élvezhetők, másfelől: Prohászka és Kecskés köteteit kivéve, sokkal kisebb példányban jelentek meg, semhogy szélesebb hatást gyakorolhattak volna. Jóval több, mint egy emberöltőn át, melynek problémái és válságai a társadalmi kérdés körül sűrűsödtek, nem történt gondoskodás arról, hogy a modern társadalomtudomány eredményei a kiemelkedő művek fordításával és eredeti alkotásokkal az átlagműveltségű magyar olvasók elé tárassanak. Az utolsó kezdeményezés, mely a korabeli modern társadalomtudomány körképét a magyar olvasónak bemutatta; a Jászi Oszkár által szerkesztett Társadalomtudományi Könyvtár volt, az első világháború előtt. Ez a kezdeményezés világnézeti okokból mellőzte a korabeli keresztény társadalomtudomány nagy alkotásainak lefordítását és méltató ismertetését; különben is több mint egy emberöltővel ezelőtt látott napvilágot. A két világháború közé eső évtizedekben, miközben kormányok, pártok, kulturális, gazdasági és társadalmi mozgalmak unos-untalan joggal-jogtalanul kereszténynek nevezték magukat, hiába vártuk a keresztény társadalomtudományi könyvtárt, mely a kornak hatalmas keresztény társadalomtudományi irodalmából a java-alkotásokat közzétette volna. 1943-ban, az értelmiség keresztény társadalomtudományi tájékozatlanságának vészes következményei nyomán, tudományos és politikai, egyházi és világi oldalról szinte egyszerre merült fel e hiány pótlásának szükségessége. A kezdeményezésben része volt annak a szorongató előérzetnek, mely sokunkat eltöltött a háború utáni jövőt illetően. Tudtuk, hogy a háborúvesztés vigíliáján állunk. Tudtuk, hogy a harctéri fordulat után a magyar társadalom gyökeres átalakulása következik. S noha nem számítottunk arra, ami 1945 után bekövetkezett, nem vettük tudatlanra a jeleket, melyek az ország és a magyar keresztény politika számára súlyos holnapot jósoltak. Mivel a kezdeményezésről több tényezővel én is tárgyaltam, tudom, hogy a legmagasabb politikai és egyházi körök sürgősnek érezték az akciót, mert őket is eltöltötte az aggodalom, hogy a háború után talán hosszabb ideig nem kerülhet majd sor kivitelezésére, de annál inkább ellentétes világnézetű kezdeményezésre. A sorozat néhány kötete kéziratos fordításban el is készült, de a kezdeményezést csírájában tiporta el a náci megszállás, hogy ki tudja meddig, vágy maradjon.

A mulasztások, konzekvenciáikban, a keresztény politika tehertételéivé váltak, nemcsak a két háború közt, hanem utána is. Közrejátszottak abban, hogy a magukat fennen keresztényeknek nevező közírók éS politikusok közt is akadtak, akik tudatlanságban éltek-a természetjog felől, s hogy a természetjog minden kereszténynek nevezhető politika elvi és normatív alapja. Vígan fújták a jogpozitivizmus nótáját, a faji mítosz és a totalizmus dicséretét, miközben keresztény politikát véltek képviselni. Az elméleti tájékozatlanság iskolapéldáját adta az a magát kereszténynek tituláló publicisztikai gárda, mely a műveletlenség vakmerőségével egyszerűen rousseau-istáknak csúfolta azokat a közírókat, akik a harmincas években a természetjogot szélesebb körben igyekeztek megismertetni s felhívták a figyelmet arra, hogy nem tekinthető keresztény politikusnak az, aki a természetjog barbár megsértéseit helyesli, vagy épp követeli. A természetjog hirdetőit angol és amerikai bérencekké bélyegezték, még legnagyobb tomista természetjogászunk sem menekült meg az „eretnek liberalizmus” vádjától. Nem is szólva arról, hogy egyes politikusaink és közíróink a kereszténység nevében pártoltak olyan politikai irányokat, melyek a keresztény politikától, csillagászati távolságba estek s a kereszténység erkölcsi parancsaiba ütköztek. E jelenségeket nem mindig lehetett a tudatos megtévesztés és rosszhiszeműség számlájára írni, része volt bennük a keresztény politika elméletében való tájékozatlanságnak is.
Itt, hogy félreértéseknek elébe vágjak, s az elméleti tájékozottság túlbecsülésének esetleges vádját elhárítsam, néhány megjegyzést kell tennem a keresztény politikai elmélet ismeretének gyakorlati politikai szerepéről.

A KERESZTÉNY POLITIKA természetjogi elvrendszerének s általában szociológia igazságainak ismerete senkinek se adja kezébe a politikai siker kulcsát, és a politikai tévedések és hibák elkövetésének veszélyétől senkit meg nem óv.

A gyakorlati politikában komoly szerepük van a politikai tudományoknak, de a gyakorlati politika elsősorban nem tudományos, hanem művészeti, jellegű tevékenység. A politikai siker elérése és a politikai tévedések és hibák kikerülésé a politikusnak elsősorban nem tudományos felszerelésén, hanem személyes politikai képességein múlik, melyeknek alapkészségeivel úgy születik a politikus, mint ahogy jó hallással vagy színérzékkel a zenész vagy a festő. Mindegyik csak tudományos képzéssel és gyakorlattal fejlesztheti művészi képességgé e bölcsőjében kapott készségeit. A politikai sikerek és a politikai tévedések és hibák elkerülésének azonban még számtalan feltétele van: például megfordul az a politikus híveinek, elvbarátainak, sőt ellenfeleinek magatartásán, a külső körülményeken; olyan együtthatók eredménye, melyeket a keresztény politikai elmélet ismerete és követése, a szociológiai tanítások szem előtt tartása önmagában meg nem változtathat.

Mivel a politika mindig elsősorban művészet marad, benne az intuíció gyakran döntő szerephez jut. A politika szférájában, különösen rendkívüli időkben, a „sors” szele fú: valami emberfeletti erő működik, mellyel szemben a személyi erő eltörpül, s melyet kiszámítani és provideálni sokszor lehetetlen. Végső soron a történetet is Isten irányítja, aki a történet felett áll, s akinek kezéből a történet szálai ki nem szabadulhatnak; s aki egy isteni világtervet valósit meg az emberek közreműködésével és ellenállásával, egy tervet, melyet a mi szemünk előtt homály fed. Ezekhez az erőkhöz való viszonyában a leggrandiózusabb történetformáló lángész és akaratzseni is legfeljebb készséges statiszta, felkészült eszköz és „bekapcsolódó” tényező lehet. Még Carlyle is elismerte ezt, aki pedig a legdöntőbb jelentőségre emelte a nagy egyéniségek szerepét az emberi történetben. Se fatalistának, se predesztinációs hitűnek nem kell lenni ahhoz, – elég, ha a rendkívüli idők politikusát gőg vagy ostobaság meg nem gátolja a felkínálkozó tapasztalati igazság megsejtésében, – hogy igazat adjunk Bismarcknak, aki politikai lángész és akaratzseni létére így írt: „A leghatalmasabb ember is mi egyebet tesz, mint türelemmel figyeli Isten lépteit a történelemben, és amikor elmegy előtte, megragadja palástja csücskét.

A politikai sikertelenség, tévedés és hiba ellen a természetjog ismerete és követése nem biztosíték. A természetjog erkölcsi-jogi útbaigazításokat ad; a politika, mint tudomány is, más tartomány. S a természetjog a konkrét magatartás tilalma, parancsa és megengedettsége tekintetében sokszor nem nyújt oly könnyen fel ismerhető útbaigazítást, mint a pozitív jog. Hogy a kisebb baj választása a nagyobb jó érdekében mikor tűrhető, ezt csak esetről-esetre lehet eldönteni, s a végső döntést rendszerint csak a jövő fejleményei alapján lehet kimondani. A keresztény politikus is szembekerülhet olyan kényszerhelyzetekkel, nem annyira elvi (mert ezekben könnyebb a helyes utat meglelni), mint inkább gyakorlati dilemmákkal, melyekből visszavonulásával nem juthat ki, mert épp visszavonulásával ártana a közérdeknek. Lehetnek, és voltak is politikai helyzetek, melyekben a keresztény politikusnak egyenest elemi kötelessége a politikai kudarcnak és a személyes bukásnak tudatos vállalása, éppen a keresztény politikai elvek nyilvános képviseletének parancsoló érdekéből vagy a közjó egyéb követelményeként. Hogy a rosszban való formális és materiális együttműködésre mikor van mentség, ezt – noha a morál irányelveket szab – szintén csak esetről-esetre, valamennyi körülmény gondos mérlegelése alapján lehet eldönteni, de kikerülni nem mindig ártalmatlan a közre sem.

A természetjog s általában a keresztény politika elvrendszerének ismerete és követése már csak azért se lehet biztosíték a politikai sikertelenség, a politikai hiba és tévedés ellen, mert a természetjog s általában a keresztény politika állandó elvei a gyakorlati politika igen széles és változatos skáláját engedik meg. Elvileg például se a királysági, se a köztársasági államforma, se a monarchikus, se az arisztokratikus, se a demokratikus kormányforma, se a konzervatív, se a progresszív tendencia nem kritériuma a keresztény politikának, – amit ez mindegyiktől megkövetel: a közjó megvalósítására való alkalmasság. Ebből azonban nem következik, hogy gyakorlatilag is egyenértékűek a különböző politikai koncepciók, ha a keresztény politikába elvileg beleférnek. Ha így lenne, akkor politikai értékesség tekintetében egyáltalán nem lehetne különbséget tenni a még kereszténynek nevezhető, különböző politikai koncepciók közt, tehát köztük a politikai küzdelem jogossága igazolhatatlan volna, csupán egymás mellett haladhatnának. Nem lehet köztük különbséget tenni keresztény minősültség, de nagyon is lehet, sőt kell is nyílt és félreérthetetlen különbséget tenni politikai értékesség szerint. Hogy a nép ezt a különbségét felismerhesse, amihez való joga tagadhatatlan, a kereszténynek nevezhető politikai koncepciók képviselőire az őszinteségnek nyomatékos erkölcsi parancsa hárul, különösképpen azért is, mert mindannyian a keresztény minősültségnek ajánlólevelével lépnek fel.

MA SOK FÉLREÉRTÉSRE OKOT ADÓ kérdés, hogy a kereszténynek nevezhető, különböző politikai koncepciók miképpen viszonylanak a haladás eszméjéhez? Elvileg bizonyos, hogy a helyesen értelmezett haladás-eszme a keresztény politika bárminő koncepciójának elválaszthatatlan alkotórésze, benső inspirátora kell legyen. A haladás eszméje nem a modern kor emberének leleménye, ő csak előtérbe tolta és nyomatékosabb profán hangsúlyt adott neki. A haladás eszméje bele van oltva, mint isteni ág, az emberi természetbe. A haladás eszméje bibliai gyökérzetű, keresztény eszme, melybe Jézus parancsa (Legyetek tökéletesek, mint Mennyei Atyátok tökéletes...) felülmúlhatatlan dinamizmust vitt bele. Ez a keresztény haladáseszme, mely az eddig ismert kultúrák legmagasabbikának legbensőbb sugallója volt, egy isteni világtervre mutat vissza, melynek – nagy katasztrófák és visszaesések ellenére is – az emberek szabad akaratú közreműködésével kell megvalósulnia. Ekként válik az ember „Isten munkatársává” a történetben. Senki se adott tökéletesebb embereszményt a kereszténységnél, mely az embert Isten-mintájúnak és Isten-célúnak mondja. Ez az embereszmény azonban a személyiség tökéletesítésétől elválaszthatatlanul felhív a teremtett földi mindenségnek a tökéletesedés szolgálatába állítására, és annak munkálására is, hogy ne csak maga az ember, hanem az ember szabad akaratú közremunkálásával a világ és társadalom is Teremtőjének vonásait tükrözze vissza. A keresztény politikának tehát nincs olyan formája, mely elutasíthatja a haladás eszméjét.

E mellett minden keresztény politika legfőbb célja arra kell irányuljon, hogy a természetes közjó megvalósítása által – a kor lehetőségeihez és igényeihez képest a legnagyobb eséllyel – mozdítsa elő az emberi személyek tökéletesedését. Ebben az elvben nem lehet különbség a kereszténynek nevezhető politikai koncepciók között. De lehet és van is különbség köztük a természetes közjó konkrét tartalmának megállapításában, mivel ebbe már belejátszik a lehetőségek és igények különböző mérlegelése s még a kiküszöbölhetetlen tényezők egész sora. Ugyanezt fejezi ki a közmeggyőződés, hogy a közjót több úton is meg lehet közelíteni. Van és lehet különbség a kereszténynek nevezhető politikai koncepciók között, tehát azokban az utakban, módokban és eszközökben is, melyekkel a közjót - esetleg az azonos konkrét tartalmú közjót – akarják megközelíteni. A keresztény közéleti elvekben való azonosságuk teszi nyomatékos kötelességükké: nemcsak a nép, hanem egymás felé is, hogy a köztük lévő különbségek könnyű felismerését programjuk őszinte megvallásával lehetővé tegyék, s eltávoztassák maguktól azt a vádat, a keresztény elvek közös címkéjével politikai zsákbamacskát árulnak.

Mi félreérthetetlen nyíltsággal kötöttük le magunkat a szociális és demokratikus töltésű keresztény politika mellett. Mi azt valljuk, hogy a keresztény politika nem elégedhetik meg a közéleti erkölcsi ellenőr és éber lelkiismeret szerepével, hanem legalább program tekintetében, ha a körülmények következtében többre nem vállalkozhatik - a haladás élén kell masíroznia, a legnagyobb földi boldogulás reményét a kereszténységhez kell kapcsolnia. Ma a haladás követelményei a népek öntudatában világszerte a szociális igazságosság és a demokrácia eszméiben fogalmazódnak meg, még ott is, ahol a tömegek a diktatúrák hetéra-karjaiba estek, s ott is, ahol a zsarnokság e jelszavakat meggyalázta. A szociális igazságosság és a demokrácia eszméinek leghaladóbb, igazolható konzekvenciái a rendelkező vagy megengedő természetjogokra vezethetők vissza, az alapvető vagy következtetett természetjog igazoló levélét mutathatják föl. E konzekvenciák világszerte népeszmékké lettek, ami ellenállhatatlan erőt kölcsönöz nekik. A korszerű keresztény politikának tehát e népeszméket fel kell karolnia, és ha nem teszi, nemcsak lemarad, hanem e népeszmék irányítását is, realizálását kereszténytelen irányzatoknak engedve át, közvetve felelőssé válhat azért, hogy e népeszmék a romlás és rombolás eszközéivé aláztatták; s viselnie kell annak kockázatát, hogy akaratlanul, de mulasztásai következményeképpen a kereszténység hitelét is rongálja. Azt a presztízst pedig, melyet a népeszmék fölkarolásával a kereszténységnek szerezhetne meg, a közömbös vagy ellenséges irányzatoknak ajándékozza. Az a tömegaposztázia, melyet XI. Pius a század nagy botrányának nevezett, mementó, melyet a mai keresztény politikus soha se feledhet.

De a különböző politikai koncepcióknak bármily széles skálája fér is bele a keresztény politika fogalmi keretébe, föltétlenül biztos, hogy nem férnek bele az olyan koncepciók, melyek a rendelkező természetjog érvényesítését megakadályozó elveket vagy célokat tartalmaznak, s amelyek a tilalmazó természetjogot bárminő formában megszegik. Politikai hibák, és tévedések elkövetése a keresztény politikus jelzőjétől senkit meg nem foszt: a keresztény politikus is köthet rossz üzleteket, de erkölcstelen üzleteire igazolást vagy felmentést még a siker se adhat. Ahhoz például, hogy egy magát keresztény politikusnak nevező közéleti szereplő, – akiről a keresztény politikai műveltségnek minimumát fel kell tételezni, mert ha ezzel se bír, akkor keresztény közéleti szerepvállalása önmagában is erkölcsi elítélés alá esik, – magáévá tehesse a bármilyen színű totalizmust, az emberi természet lényegi azonosságán nyugvó jogegyenlőséget megtagadó faji mítoszt vagy antiszemitizmust, a természetes erkölcs tiltó törvényeit a nemzeti érdek nevében felfüggesztő nacionalizmust, ehhez vétkes tudatlanságra vagy tudatos rosszhiszeműségre van szükség.

A legsúlyosabb, a nyílt ellenség támadásánál is súlyosabb merénylet azonban a keresztény politika és a kereszténység ellen az, ha a politikus a kereszténységre hivatkozva követi el e bűnöket. A kereszténység elleni vétkek közül a legkártékonyabbaknak nem az extra, hanem az infra muros elkövetett bűnök bizonyultak: nem az antikrisztiánusok támadásai, hanem a kereszténység nevében elkövetett vétkek. A kereszténység történeti drámájának krízisei az utóbbi vétkek időszakaira s nem a nyílt üldözések lustrumaira esnek. A kereszténység nyílt ellenségei – Nérótól kezdve – nemcsak dezertőröket, hanem mártírokat is termeltek, akik a keresztet, a vérpadot, az arénát és a börtönt a kereszténység népszerű katedráivá változtatták. Mártíriumuk, némaságában is a legmesszebb hangzó és a legérthetőbb prédikáció volt; olykor a szikla-lelkekből is a részvét és csodálat forrását fakasztotta. De azok, akik bűneiket a kereszténység nevében követik el, nem mártírokat, hanem fertőző anyagot termelnek, mely a keresztény közösség testét rothaszthatja meg. A nácizmus és a bolsevizmus, bárha nyíltan ellenséges szándékait palástolni próbálja, mindkét támadással él, mártírokat teremt, és belülről rothasztani igyekszik. A kettő közül az a rosszabb, amelyik jelen van.

A keresztény politikusnak tartózkodnia kell attól, hogy a keresztény politika nevében és tekintélyével képviseljen olyan, egyébként megengedett és helyes törekvéseket, melyek nem tartozékai egy koncepció keresztény jellegének, s általában ügyelnie kell arra, hogy politikája felelősségével a kereszténység megterhelésére okot ne adjon. Gyakorlatilag ennek az útnak járása – különösen rendhagyó időkben – igen nehéz lehet, de sohasem lehetetlen. S a keresztény politikus számára is mindig tilos a politikai tevékenység az Egyházak nevében, tekintélyével és felelősségére.

AZ A KÖRÜLMÉNY, hogy az ún. vezető osztályok szélesebb körei, a közép- és felső iskolát végzettek a keresztény társadalomtan alapvető elméletét kielégítően nem ismerték, szerepet játszott a tömegek keresztény társadalomtudományi oktatásának és általában a politikai tömegnevelésnek elhanyagolásában. Senki se taníthatja azt, amit maga nem tud.

A két világháború között a politikai pártok közül csak a szociáldemokrata párt tekintette lényeges és folyamatos feladatának, hogy pártelitjét a maga társadalomtudományi elméletére rendszeresen oktassa, és tagjait politikailag nevelje. A többi pártok – beleértve a keresztény pártokat is – híveik társadalomtudományi elméleti oktatását és politikai nevelését a kulturális és társadalmi szervek feladatai közé utalták, s nem törődtek azzal, hogy e szervek elvégzik-e ezt a munkát.

Az első kommunizmus bukása után a legjobb elmék figyelmeztettek a politikai tömegnevelés és a társadalmi szervezkedés kiemelkedő gyakorlati-politikai fontosságára. Ennek nyomán szinte közvéleménnyé érett az a meggyőződés, hogy a belső összeomlás egyik oka a tömegek politikai tájékozatlansága, a politikai tömegnevelés elhanyagolása és a társadalmi szervezkedés hiánya volt: az ország túlságosan az államra hagyatkozott, s mikor ez felmondta a szolgálatot, a nemzet tanácstalanul állt az idő követelményeivel szemben, az állam szétesését a társadalom széthullása, atomizálódása tetézte. Idő múltán a bukás e tanulsága elhomályosult: a társadalmi szervezkedés, különösen a középosztály köreiben, lendületet vett, de a tömegek politikai nevelése terén édeskevés történt. Mintha a pártok nem is érezték volna szükségesnek, hogy társadalmi és kulturális hátteret teremtsenek, és politikai elitet neveljenek maguknak.

E jelenség szociológiai okainak kifejtését (mert e jelenségnek se „véletlen” egyéni okai, hanem szociológiai okai voltak) most mellőzve, elég annak megállapítására szorítkoznom, hogy a két világháború közt mindössze néhány modern társadalmi szervezet akasztott ekét a keresztény politikai tömegnevelés ugarjába. Köztük a legjobb munkát e téren is a KALOT végezte. Céltudatosan feküdt bele e feladatban és a parasztság elit-kiválasztása és elit-nevelése terén egészen új módszert alkalmazott, amelynek a külfölddel való megismertetése nemzeti jó hírünket szolgálhatná. Nem hiába írta az Osservatore Romano, hogy „a KALOT-nak nincsen párja a Duna-medencében”. A KALOT népfőiskoláin 35 000 parasztlegény ment át, akik közül a magasabb és hosszabb tanfolyamok hallgatóit szigorú és helyes kiválasztással toborozták. A KALOT közéleti nevelő munkájának politikai jelentőségét egyedül a Néppárt 1947-es választási eredménye leméri. Mi az 1947-es választási küzdelembe a sikerhez rendszerint szükséges előzményeknek és eszközöknek teljes hiányával léptünk be, s számtalan más akadály állt utunkban. Emellett a népszerűséget tudatosan kockáztatva, a tőlem kitelhető legkényesebb lelkiismeretességgel ügyeltem arra, hogy az agitáció során a gyors és gyökeres fordulattal kecsegtetett, sokat szenvedett magyar népben beválthatatlan vágyakat és alaptalan reményeket, melyek nyomában csalódás és letörés jár, fel ne ébresszek. Ha mind ezek ellenére a Néppárt kapta a legtöbb szavazatot (mert még a hamisítások ellenére is a legnagyobb ellenzéki párt és az ország második legnagyobb pártja lett; valójában több szavazatot kapott, mint a hamisításokkal a hivatalos eredménylista élére tornászott kommunista párt), ez csak három okkal magyarázható: egyik, hogy programunk a kereszténységgel teljes egységbe ötvözte a szociális és demokratikus népeszméket; a másik, hogy a magyar nép mérhetetlenül utálta a bolsevizmust; a harmadik, hogy teljes erővel mindet támogatott a KALOT keresztény szociális és demokratikus eszmékre esküvő, kiválóan képzett gárdája és parasztelitje, melyet semmiféle rágalom meg nem tévesztett és semmi nyomás el nem rettentett. A Néppárt pontosan ott kaptam legtöbb szavazatot, ahol a KALOT tízéves közéleti nevelő munkája és paraszti elitképzése a legszélesebb arányú volt. A Néppártot a magas, de vékony szellemi eliten kívül a parasztság és munkásság támogatta, mint ezt a szavazási statisztika és a parlamenti képviselők foglalkozási statisztikája is bizonyítja. Valamennyi ellenzéki párt közül a Néppárt kapta aránylag a legkevesebb középosztálybeli szavazatot, de egyetlen ellenzéki párt se szerzett, aránylagosan sem, annyi paraszt és munkás szavazatot, mint a Néppárt. A parlamenti tagok foglalkozási statisztikája szerint pedig egyetlen pártnak se volt aránylagosan annyi egyetemi-főiskolai tanár és paraszt képviselője, mint a Néppártnak, melynek képviselői között a parasztok százaléka magasabb volt, mint bármely más pártban, beleértve a Kisgazdapártot és a Parasztpártot is. A Néppárt választási eredményének e kiértékelése mutatja, hogy ebben az eredményben jelentős része volt a KALOT tízesztendős közéleti nevelő tevékenységének, amellyel különösen a néppel élő vidéki értelmiség javának, nagyszerű fiatal katolikus papságnak és a parasztelitnek öntudatában szétbonthatatlan egységbe forrasztotta a keresztény ortodoxiával a szociális és demokratikus népeszméket. A KALOT alapítója és lelke, KERKAI JENŐ jezsuita atya a magyar parasztság közéleti nevelése, emberi méltóságának és jogos közéleti szerepének öntudatosítása terén többet tett, mint előtte bárki más és bármely más intézmény. A KALOT tízéves közéleti munkájának a Néppárt választási eredményével is felmérhető politikai jelentősége figyelmeztet a társadalmi háttér és a rendszeres közéleti nevelés általános politikai nélkülözhetetlenségére.

AZ ÁLTALÁNOS MŰVELTSÉGNEK és a társadalomtudományi ismereteknek azt a színvonalkülönbségét, mely szinte valamennyi osztályunk műveltségi képét jellemezte (ez nem sajátos magyar tünet, így volt és van sok más országban is), a társadalomtudomány álarcába öltözött bolsevista ideológiai fertőzés igyekezett kihasználni. A társadalomtudományi ismeretek hiánya ugyanis vacuumot teremtett, melyet a bolsevisták igyekeztek kitölteni, mert a társadalomtudomány álarcában vélték legkönnyebben megközelíthetni a világnézetileg elzárkózó lelkeket. Ez a bolsevista számítás nem volt alaptalan. A nem-párttagok számára is kötelező ideológiai tanfolyamok és szemináriumok olyan hallgatói is, akik az antitheizmust és a dialektikus materializmust a limine elutasították, nem egyszer képtelenek voltak védekezni az érvek ellen, melyekkel az előadók a materialista magyarázatot a társadalom mibenlétéről, céljáról, az állam keletkezéséről, jogköréről, rendeltetéséről, az ember és a társas alakulatok viszonyáról alátámasztották. Antibolsevista érzület és keresztény hithűség önmagában még senkit meg nem véd bölcseleti és társadalomtudományi tévelyek befogadásának veszélyével szemben, különösen akkor nem, ha – mint eleinte a bolsevisták tették – a tévelyek terjesztői szeges gonddal vigyáznak arra, hogy a tévelyeknek a keresztény tanításokkal való összebékíthetetlensége fedve maradjon, sőt hamis logikai fogásokat alkalmaznak, hogy köztük a harmónia benyomását keltsék, s tanaikat tetszetős, közérthető formában – a középiskolai és elemi iskolai képzettségű ember számára is érthető modorban – adják elő.

Társadalomtudományi tanítások hamisságát és gyakorlati konzekvenciát, míg az elmélet világában mozognak, még képzett elméknek is gyakorta nehéz felismerni, noha mihelyt a valóság talajára leszálltak, szaktudás nélkül felismeri mindenki, aki konzekvenciáik alatt szenved. A bolsevisták eleinte tanaik igazság-magvaival jelentkeznek, s csak ha már fél lábbal bent vannak az ajtón belül, vetik le álarcukat. Ha volt valaha rendszer, mely a megtévesztés, a tetszetős érvelés, a hazudozás és a reservatio mentalis fogásait gátlás nélkül alkalmazta, s az igazat a hamisság, a jót a rossz szekere elé tudta fogni, a bolsevizmuson nem tett túl. Bizonyítékul elég hivatkoznom arra a céltudatosságra, mellyel a bolsevisták a szavaknak, főleg a szociológiai fogalmakat jelölt szavaknak egyezményes jelentését kiforgatják és kicserélik.

Azok a tapasztalatok, melyeket minde jelenségek vasfüggöny mögötti figyelője szerezhet, a szabad világ számára se haszontalanok. Figyelmeztetések, hogy az általános műveltségnek és a társadalomtudományi ismereteknek diszparitása, a helyes társadalomtudományi ismeretek terjesztésének elhanyagolása komoly politikai veszélyt rejt magában és adandó pillanatban a társadalomtudomány álruháját öltő bolsevista propagandának kedvezhet. Ez a tény 1945 előtt nem volt problémánk, de 1945 után egyszerre tudatosult.

A bolsevisták ideológiai nevelése nem érte el a kitűzött célt. A szörnyű valóság, mely alatt a nép szenved, olyan felvilágosítás, melyet semmiféle propaganda és ügyesség el nem tud homályosítani.

* * *

ILYEN VISZONYOK KÖZT kellett utat-módot találnunk arra, hogy a Néppárt híveit a keresztény politikának némi elméleti fegyverzetével ellássuk. A keresztény társadalmi és kulturális egyesületeken keresztül célunkat meg nem közelíthettük, mert azokat kivitel nélkül feloszlatták. A gondolatterjesztés rendes eszközeitől minket megfosztottak. Az állandóan működő titkos politikai rendőrségi cenzúra megakadályozta, hogy egyetlen hetilapunkban a bolsevista elméletet bírálat alá vehessük, és a keresztény politika elméletét is meghamisító bolsevista propaganda állításaira válaszolhassunk. Se pénzünk, se lehetőségünk nem volt arra, hogy országszerte pártiskolákat szervezzünk; még ha pénzzel rendelkeztünk volna is, előadóinkat és hallgatóinkat nem tehettük ki a megtorlásoknak. Egyetlen utunk maradt: lapunkban megtartani a pártiskolát úgy, ahogyan lehetett. A titkos politikai rendőrségi cenzúra, melynek tűrése volt az ára annak, hogy egyetlen hetilapunk (négy oldalon) egyáltalán megjelenhessék, a pártiskola cikkeibe is rendszeresen belegázolt, Nem egyszer alattomos szándékkal arra törekedett, hogy a cikkek egy-egy szakaszát a csonkítással egyoldalúvá torzítsa, arra számítva, hogy az utolsó pillanatban nem lesz módunk az öncsonkításra. Gyakran előfordult, hogy a titkos cenzúra egy-egy bolsevista idézetet törölt, ha annak épp abban az időben való közlését veszélyesnek ítélte. Nem egy példa volt arra is, hogy a nácizmus és a fasizmus bírálatát sem engedte meg. Birtokomban van például a szakszervezetről szóló cikk kefelevonata, melyből a politikai rendőrség a fasiszta szakszervezet tárgyilagos leírását törölte, nyilván azért, mert a fasiszta szakszervezet megtévesztésig hasonlít a bolsevista szakszervezethez. Ezt a törölt részt se állítottam helyre: a szöveghez nem tettem hozzá semmit. Ahol megjegyzéssel kísértem, mint a kiadó jegyzetét feltüntettem. A cenzúra törléseinek értelemszerű helyreállításához se folyamodtam, mert nem hagyatkozhattam emlékezetemre, mivel a cikkeket nem én írtam. A cenzúra azonban, bármily ravaszul és körültekintsen működött, a cikkeknek se tartalmát, se irányzatát meg nem hamisíthatta, mert résen álltunk, hogy a fejtegetések értelemzavaró, vagy a lényeges mondanivalót meghamisító csonkításokat ne szenvedjenek, inkább többet hagytunk ki, vagy átírással segítettünk magunkon. A cikkek szándékainknak megfeleltek.

A pártiskola eredetileg két közelebbi célt szolgált. Elsősorban a Néppárt programjának elméleti alapját kívánta megismertetni és a tudomány színe előtt igazolni. Ez a magyarázata, hogy az olvasó a cikkekben olyan részeket is talál (pl. alkotmánybíróság, közigazgatási bíróság decentralizálása stb.), amelyek nem tartoznak egy politikai koncepció keresztény jellegéhez, de a Néppárt programjának lényeges részeit alkották. Másfelől a pártiskolán keresztül híveinket fel akartuk világosítani a keresztény társadalomtudomány és politika legfontosabb elméleti tudnivalókról, hogy a keresztény politika elméleti helyességébe vetett hitük az ellenséges érvelések, megtévesztések, és támadások pergőtüzében meg ne inogjon, meggyőződéseiket helyesen képviselhessék, és a vitákban megvédhessek.

A cikkekben, különös tekintettel az ellenséges propaganda módszereire, nem a keresztény hittel igyekeztünk igazolni a keresztény politikát, hanem megfordítva: a tudománnyal igazoltuk a keresztény világnézetű közéleti tájékozódás igazságát.

A cikkíró a fogalmazásban egyszerűségre és közérthetőségre, a stílusban szabatosságra és világosságra törekedett, a keresztény társadalomtudomány vitás pontjait mellőzte, noha a mi sajátos felfogásunk dokumentálását nem kerülte. Általában a keresztény tudományos közmeggyőződés által hitelesített tanok előadására szorítkozott. Nem tudományos esszésorozatot, nem magas publicisztikát vagy főiskolai tankönyvet akart írni, hanem olyan bevezetést a keresztény politikába, melyet minden értelmes és gondolkodó átlag magyar megérthetett. Társadalomtudományi irodalmunk leginkább ezt az átlag-színvonalon álló olvasót szem előtt tartó feldolgozást nélkülözte, a napi politikai szükséglet pedig épp ilyet sürgetett.

Célunkat a pártiskolával elértük. A cikkek nyomán országszerte afféle magán-pártiskolák keletkeztek, összejött egy-egy baráti kör, a cikket felolvasták és megvitatták. Ha további felvilágosítást kívántak, írtak a szerkesztőségnek, mely válaszolt. Válaszképpen magam is sok ilyen politikai magánlevelet írtam. Kialakult egy levelező párt-iskola. A hozzászólások és a kérdések ablakokat nyitottak parasztságunk és munkásságunk értelmességére, politikai érettségére, bölcs közéleti tájékozódó képességére és arra a nagyarányú, mély és örvendetes átalakulásra, mely a nyomás alatt parasztságunk politikai és nemzeti öntudatában végbement s melyet a bolsevizmus máig se rontott meg. A sok romlás közt ez egyik legvigasztalóbb és legreménytadóbb tünet.

A cikkek gyakorlati célja indokolja a gyakori ismétléseket, amelyeknek egy része olyan felbonthatatlan mondatfűzéssel kapcsolódott az új gondolathoz, hogy törlése átírás nélkül nem lett volna lehetséges. Az átírást pedig mellőztem.

A pártiskola 1949 januárjában megszakadt. Még további fejezetei lettek volna, de a megjelent rész is szerencsésen adja ki a keresztény politika iskolájának első kötetét. Reméljük, hogy megíratnak még fejezetei otthon. E lehetőség idejével szorosan összefügg a keresztény politika jövője Magyarországon.

Ám a keresztény politika szempontjából, bármily hatalmas esélyeket tartogat számára a holnap, mindenképpen döntő kérdés marad, hogy azok, akik e keresztény közélet formálására igényt emelnek, a keresztény politika elméletét ismerjék és kövessék, s a tömegek keresztény közéleti nevelésére kellő gondot fordítsanak.
Ennek a célnak előmozdításához kíván hozzájárulni ez a kiadványunk az emigrációban.

New York, 1951. szeptember 10.

Barankovics István

(folytatjuk)

Vissza a kezdőlapra