2003. november 27. csütörtök 19:07
Tanácsrendszerváltás felé halad az önkormányzatiság vívmánya?
Szita Károly, Kaposvár első embere a költségvetésről
„Mindent megteszünk azért, hogy a taszári repülőtér ne szűnjön meg. A kormány nem zárhatja be Magyarország második legkorszerűbb repülőterét” – mondja az ország egyik legkonokabb polgármestere. Persze, Szita Károly, Kaposvár első embere mostanában nem ezzel a kijelentéssel került a hírek középpontjába. Illetve… Hogy oda került-e? Ötszázad magával; valamennyien polgármesterek; petíciót nyújtott be az Országgyűlés elnökéhez, a költségvetés önkormányzati fejezetének megnövelése érdekében. Súlyos számokat közölt, de a tett mintha elsikkadt volna a brókerügy, a gyűlöletbeszéd, és más, fontos híradások mellett. Tudom, flegmának tűnik a kérdés, de kénytelen voltam azzal kezdeni beszélgetésünket: vajon érdekel-e valakit is az, hogy még mintegy százmilliárd forint hiányzik az önkormányzatok költségvetési források által biztosított kasszájából?
- A falvakban és a városokban élő magyar embereket mindenképp érdekli. Az összegre azért van igény, hogy tovább tudjanak működni az óvodák, az iskolák, a középiskolák, lehessen utakat és járdákat építeni, befűteni az intézményeinkben, üzemeltetni a közvilágítást, és - nem utolsósorban - ki lehessen fizetni a béreket. A beterjesztett költségvetés számaihoz képest kértek százötvenmilliárd forintot a magyar falvak és városok vezetői, mert ha ezt nem kapják meg, akkor az Európai Uniós csatlakozás vesztesei Magyarországon a falvak és a városom lesznek. Ezért a döntéshozók politikai felelőssége - óriási. A szám, amit mondtunk, nem egy „hasra ütés” útján jött ki. Tételesen ki lett számolva, és - a legnagyobb örömünkre - az Állami Számvevőszék által elkészített jelentésben is visszaköszönnek ugyanezen adatok.
- Már első olvasatban is megdöbbentőek az eltérések a beterjesztett számok és az önkormányzati szakemberek adatai között…
- Nézzünk néhány számot, tételesen. Hetvennyolcmilliárd hiányzik a közalkalmazotti és köztisztviselői bérekből. Ennyit nem folyósít a kormány a kifizetőknek, vagyis az önkormányzatoknak. Ez annyit jelent, hogy folytatódhatnak az elbocsátások, folytatódhatnak az iskolabezárások, az iskola-összevonások. A kormány szándéka az, hogy negyven-ötvenezer ember elbocsátásra kerüljön a közszférából. Ezt, ugye, közvetlenül nem tudja megtenni, azt mondva az önkormányzatoknak: ennyi embert el kell bocsátani. De közvetetten rá tudja őket kényszeríteni. Úgy, hogy nem adja oda a bérüket. Ma, Magyarországon, mit kezd magával az a negyvenöt-ötven év körüli óvónő, tanító, tanár, a szociális, az egészségügyi, a kulturális ágazatban dolgozó, aki egyik napról a másikra elveszíti a munkahelyét? Semmit sem tud magával kezdeni. Ezért harcolunk azért, hogy a bérek fedezetét megkapjuk. A következő: a kormány döntött arról, hogy megemeli az energiaárakat. Az övön aluli ütést most, október tizenötödikén kaptuk. A gazdasági miniszter úrnak megjelent azon rendelete, hogy a nagyfogyasztóknak – és az önkormányzatok is nagy gázfogyasztók, hiszen mi működtetjük az intézményeinket – negyven százalékos gázáremeléssel kell számolniuk. Ez egy Kaposvár nagyságrendű városban az idei évhez képest a következő évre száznegyvennégymillió forint plusz kiadást jelent. Emellett döntött arról, hogy bevezeti az energiaadót, és döntött arról, hogy bevezeti a környezetterhelési díjat. Az Állami Számvevőszék számát idézem most önnek: megállapította, hogy ezek kompenzációjára egy fillér nincs a költségvetésben. És mintegy húszmilliárd forintra lenne szükség hozzá.
- Eddig több mint kilencvenmilliárdos mínusznál tartunk.
- Mondom a százötvenmilliárd forint harmadik elemét. Megszűnt a kedvezményes ÁFA-kör. Tizenkettő százalékról tizenötre emelkedett az ÁFA, illetve a villamos energia áránál huszonöt százalékra. E tételek kompenzációjára sincs tétel – mintegy hetesmilliárd forintra van szükség. A negyedik: a kormány döntött arról is, hogy csökkenti a fogyasztói árkiegészítést. Ami a tömegközlekedésben jelentkezik, akkor, amikor a diák, vagy a nyugdíjas megveszi a bérletét. A kormány ugyan szándékozik bevezetni a tömegközlekedési normatívát, de harminchárommilliárd helyett itt is csupán tízmilliárdot szerepeltetnek kompenzációs tételként a költségvetés önkormányzati fejezetében.
- Időközben a miniszterelnök úr bejelentette, hogy harmincmilliárd forintot biztosít a hiányzó összegből.
- Egy tételt hadd emeljek ki ebből a harmincmilliárd forintból. Azt mondta, hogy az oktatási normatívák növelésére, elsősorban a bérek kifizetésére, tízmilliárd többletet biztosít. A beterjesztetthez képest. No de hetvennyolcmilliárd hiányzik; hol marad a kettő közötti különbség? Azt mondta, hogy a tömegközlekedés normatíváira adja a másik tízmilliárdot; nos: harminchárommilliárd hiányzik. S utána a szocialista országgyűlési képviselők még találtak tizenötmilliárd forintot, a pénzügyminiszterrel történt egyeztetés után. Ez már negyvenötmilliárd. Kezdem úgy érezni magam, mintha a piacon lennék, s a krumpli árára alkudnék. A magyar falvak és városok önkormányzatai nem a krumpli árára alkudoznak! Akkor, amikor a költségvetésről beszélünk. Nem azért kértünk százötvenmilliárdot, hogy a felével is elégedettek legyünk, hanem azért, mert ennyi kell. És nem ahhoz, hogy nagy léptekkel tudjunk fejlődni, és előre tudjunk menni. Hanem ahhoz, hogy 2004-ben is a 2003-as szinten tudjunk maradni. És azért fordultunk a házelnök asszonyhoz ezzel a petícióval, mert a kormányról lepattantunk. Látszott az, hogy nem értik a problémát. A házelnökasszonyt arra kértük: vesse latba a tekintélyét, neki lehetősége van arra, hogy négypárti egyeztetést hívjon össze, győzze meg a parlamenti pártokat, győzze meg a kormányt, és álljon mellénk, hogy az igényeinket ki tudjuk elégíteni. Hogy milyen eredménnyel fogunk járni? Nem tudom. Egészen addig hiszek ebben, amíg a végleges költségvetést el nem fogadták, azaz ez év karácsonyáig, mert ha ez a hit nem volna bennem, akkor nem küzdenék.
- Mintha egy kicsit későn is született volna ez a petíció, hiszen a közalkalmazottak bérfedezetével már ez év elején is gondok voltak.
- Mindnyájan örültünk annak, hogy 2002 szeptember elsején a közalkalmazottak átlag ötvenszázalékos fizetésemelést kaptak. Valóban mindenki örült ennek. És 2002 szeptember egy és 2002 december 31 között ennek az összegnek az ellentételezését az első fillértől az utolsóig hiánytalanul megkapták az önkormányzatok. 2003 január elsején szembesültünk azzal, hogy csupán az elmúlt négy hónapig tartott az üdvösség: országos szinten százhuszonhárommilliárd forinttal kevesebbet adtak, és az önkormányzatoknak ennyit kellett előteremteniük a bérek kifizetésére. Nos, ha valaki elmegy a kocsmába, ott muzsikáltat magának a prímással, zenét rendel tőle, hát ő is fizet, nem? Mindig az fizet, aki rendel. Ez lenne a normális. Olyan még nem alakult ki a fiatal demokráciánk történetében, ami midén kialakult, most, a 2004-es költségvetési vita kapcsán. Hogy egy kormánypárti polgármester tüntetést helyezzen kilátásba, vagy – máshol - éhségsztrájkba kezdjenek, mert annyira kilátástalannak érzik a helyzetüket. Ez világít rá a döntéshozók politikai felelősségére. Mert nem mellébeszélnek a települések, hanem szót emelnek a településeken élők érdekében. Egyikük, egyikünk sem akar az Európai Uniós csatlakozás vesztese lenni.
- Említette, hogy ez a százötvenmilliárd a szinten tartáshoz elegendő. Eléggé riasztó, hogy a csatlakozás évében még ezért is küzdeni kell
- Ez a százötvenmilliárd valóban csak arra elég, hogy a 2003-as évi szinten működni tudjunk. Arra már nem elégséges, hogy erős városként és erős faluként fogadjuk a csatlakozást. Ebben történelmi felelőssége van a kormánynak. A kormányváltást követően lett volna két éve arra, hogy olyan pozícióba hozza a településeket, amelyek versenyképesek. Hiszen versenyeznünk kell a velünk csatlakozókkal, és a már benn lévőkkel, akkor, amikor az adott lehetőségekből a legtöbbet akarjuk megszerezni településeinknek. Az itt élőknek. És úgy tűnik, hogy erre nem lesz lehetőségünk, hiszen az Európai Uniós forrásokat így nem tudjuk igénybe venni. Amikor a 2003-as szinthez képest is jóval kedvezőtlenebb helyzetből kezdjük a következő évet. Kérem: soha nem látott mértékben nőtt már eddig is az önkormányzatok hitelállománya. Egy év alatt megduplázódott. Hatvanmilliárdról százhúszmilliárdra nőtt. Ez nem fokozható tovább. Akinek még volt mit, az 2003-ban eladta, amit tudott. 209 milliárd forintnyi értékű vagyont értékesítettek az önkormányzatok. Azért voltak kénytelenek ezt tenni, hogy túl tudják élni a 2003-as évet. És joggal következik ebből az a kérdés: tömegesen fognak csődbe menni az önkormányzatok? Nem. Mert a rendszer nem olyan. De, hogy képletes legyek; 2003-ban gatyára vetkőztettek bennünket, jövőre pedig a gatyát is leveszik rólunk. És ezt nem szabad megengedni. Nem az a csoda, hogy az önkormányzatok egyharmada önhibáján kívül hátrányos helyzetbe került, hanem az a csoda, hogy kétharmada még nem került ebbe a helyzetbe. Bizony, az elszegényedés tovább terjed. Deák-év van; hadd idézzem én is Deákot: nem attól boldog egy ország, ha sok a gazdag ember, hanem attól, ha kevés a szegény.
- Milyen látható, érezhető jelei lesznek annak, ha nem kapják meg a működéshez szükséges forrásokat?
- Még kevesebbet juttathatunk az intézményeinek. Rövidebb ideig működtetjük a közvilágítást. Félbehagyjuk, vagy el sem kezdjük a régi álmokat, a felújításokat, a járdaépítéseket; de ha olyan álmai is voltak egy testületnek, hogy közművesített ipari parkokat hozzon létre, munkahelyteremtések céljára, nos, erről biztosan le kell mondania. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az önkormányzatok, így én is, mindig panaszkodtak. Mindig kevesellték azt a pénzt, amit kaptak. De ilyen tragikus még nem volt a helyzet. Az a legnagyobb félelmem: hogy ilyen kevés pénzt adnak, nem csupán a fiskális szemléletet jelzi, hanem egy másik szemlélet erősödését is. Az önkormányzatok azért jöttek létre ’90-ben, hogy rendelkezhessenek saját magukkal. Legyen saját vagyonuk, saját pénzük, és azt arra költhessék, amit a város, a település lakói kérnek, megkívánnak. Ellentétben a tanácsrendszerrel, amelyre az volt a jellemző, hogy leadták a muníciót, és megmondták, hogy mire fordítható. Kérem: most ugyanide jutottunk vissza…
- Még soha nem volt ilyen helyzet, mondja. Akár egy polgármesteri, önkormányzati nagykoalíció is kialakulhat?
- Megtörténhet. Ha négyszemközt beszélgetünk a kormánypárti kollégákkal, ugyanazt állapítjuk meg, hiszen ott élünk a településeken, ugyanazokból a számokból dolgozunk, és látjuk, hogy mire jut pénz, és mire nem kapjuk meg. Azt, amit a törvény szerint egyébként meg kellene kapnunk. Befelé már kialakult egy polgármesteri nagykoalíció, de kifelé van, aki ezt a kormányhoz lojálisabban, van, aki keményebben fogalmazza meg, fejezi ki. Félreértés ne essék: nekem nem az az érdekem, hogy rosszabbul dolgozzon a kormány. Ez senkinek sem lehet az érdeke. Mindnyájan akkor járunk jól, ha jól dolgozik a kormány. Akkor élünk jobban.
- Számszaki adataik megegyeznek az Állami Számvevőszék számaival. De arra van-e alternatívájuk, ha a kormány visszakérdez: honnan hová csoportosítsanak át a költségvetésben?
- Az ilyen visszakérdezés – kissé pimasz. Mert pénzügyi technikusként leülnek, és kiszámolnak valamit. Nem azzal foglakoznak, hogy mit kell csinálni, csak leírnak egy számot: ennyi jut az önkormányzatoknak. A pénzügyi technikus az egészhez képest kiszámolja az egyes részeket, majd elkezdi megcímkézni a tételeket. És az, hogy amire megcímkézte, az adott feladat ellátásának töredékére sem elég, már nem foglalkoztatja. Azért pimasz ez a kérdés, mert akkor, amikor polgármesterként állítom össze a város költségvetését, vagy akármelyik kollégám teszi ezt, akkor az egyik ujját harapja, és a másik fáj. Mert rengeteg fontos dolog van, amit meg kellene valósítania. Mindegyiket nem tudja. A fontos dolgok közül ki kell emelnie a legfontosabbakat, és ez már a prioritás kérdése. És - mi képviseljük a magyar falvakat, a városokat; nekünk kell a magyar kormány prioritásaként szerepelnünk ebben a folyamatban.
- S hogy miért, arra elegendő egy kaposvári körséta. Látszik a városon a lendület, s látszik, hogy nem véletlenül választották önt a szakmai testületek néhány éve az év polgármesterének.
- Kaposvár felébredt csipkerózsika-álmából. Valóban csodájára járnak. A századfordulón nagyon erős lokálpatriotizmus volt a városban. Ez kiveszett, kiölték. Úgy öt-hat évvel ezelőtt kezdett el kinyílni a szemünk. Kialakult egy erős lokálpatriotizmus. Kezdtünk fejleszteni, fejlődni. Csodájára jártak a városnak, mert mindig kitaláltunk valamit, és ezután is ki fogunk találni. Többször mondják: ne panaszkodjak, mert nálunk ingyenes a szemétszállítás, a város fizeti, a kismamák ingyen utaznak a tömegközlekedésben, szóval ne panaszkodjunk, mert van nekünk pénzünk. 2003 év elején azt mondtam: eljutottunk odáig, hogy ez a város fejlődni fog. Akár ellenszélben is, mert hiszen tehetségesek a kaposváriak. Eljutottunk odáig, hogy tudjunk olyan döntéseket hozni, amelyek kímélik a városlakók pénztárcáját. Hiszen nagyon sokat fizettek már be korábban… Ezért létrehoztunk egy kettőszázhúszmilliós csomagot. Kilenc százalékkal csökkentettük a távfűtés díját; ilyen sem fordult elő Magyarországon, hogy valaki árat csökkentett volna; s amikor a költségvetésről beszélek, persze, hogy féltem e vívmányokat. Hová jutunk, ha mindig csak gyengül, gyengül az önkormányzatok költségvetése? S nem csupán Kaposvár, de az ország nagyon sok része került a korábbiakhoz képest jobb pozíciókba. Nem szabad megállítani, visszafejleszteni ezt a folyamatot, különösen nem a csatlakozás éveiben. Visszatérve a városra: igen, Kaposvár fejlődni fog. Csak azért is. El voltunk például zárva az infrastruktúrában. Ezért teszünk meg mindent annak érdekében, hogy a taszári repülőtér ne zárjon be. A kormány nem zárhatja be Magyarország második legkorszerűbb repülőterét. Ferihegy az első, ez a második. Minden felelős politikai vezetőnek meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy ne zárják be a taszári repülőteret. Elsősorban azért, hogy ne veszítse el négyszáz család a munkahelyét. Másodsorban azért, hogy a polgári repülés feltételei megmaradhassanak. Beláthatatlan jelentősége lehet, akár csak a turizmus szempontjából, egy repülőtérnek a Balaton, vagy a déldunántúli városok közvetlen közelében. Már megépítettük a polgári repülés fogadőépületeit. A terminált. Az előző kormány segítségével megépült az M9-es gyorsforgalmi út Kaposvárt tehermentesítő szakasza. A város ipari parkja mellett mennek el ezek az infrastrukturális létesítmények. A következő feladat az, hogy megépítsük az M7-essel a négysávos gyorsforgalmi összeköttetést. Ez lesz az M65-ös út. Még jobban megközelíthetővé válik a város. És még többen fedezik majd fel szépségeit, örömeit.
Tamási Orosz János