Megjelent: 2008.12.10. 19:15:10
Tőkés László
Együtt vagy külön utakon
Integráció és nemzeti érdek
Az Egyház szava
A “világnézet-semleges” álliberális és az állami ateizmus örökségét hordozó posztkommunista politikusok, valamint a szolgálatukban álló médiumok egyre élesebben és idegesebben utasítják vissza a keresztyén történelmi egyházak politikai-közéleti szerepvállalását. Ennek megfelelően, nem kevésbé a román többségi nacionalizmusnak is “köszönhetően”, a magyar nemzetiségű román politikával szembeforduló és az erdélyi magyar önkormányzati mozgalmat kezdeményező Királyhágómelléki Református Egyházkerület összpontosított politikai támadások kereszttüzébe került.
Mit mondhatunk erre? Mi legyen az egyház és politika viszonylatában zajló, nemtelen támadásokra adandó válaszunk?
Erre a kérdésre hadd halljuk Trianon utáni egyházi életünk két nagy vezető személyiségének “válaszát”.
Az egyházat és a közéletet illetően Makkai Sándor erdélyi református püspök ezeket mondotta:
“A magyarság mint nemzeti kisebbség szempontjából az egyházat a nemzeti eszmény őrének tisztelem. […] Azonban az eszményt sohasem szabad összetéveszteni a taktikával. A taktika nem az egyház, hanem a politikai párt dolga. Az egyháznak a magyar politikában is csak egy feladata lehet: őrködni azon, hogy a taktika az eszme szolgálatában álljon, annak legyen alázatos és hűséges eszköze, s ne emberi érdekeknek és hiúságoknak. […] Soha nem szabad okot adnunk arra, hogy bárki megvádolhasson minket nemzeti mivoltunk, örökségünk feláldozásával, alku tárgyává tételével, elárulásával.”
(Makkai Sándor püspök búcsúszózata egyházához, 1936.)
Tíz évre rá, 1946 pünkösdjén Csíksomlyón elmondott beszédében Márton Áron erdélyi katolikus püspök ekképpen szólott:
“Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten adta jogunk van. Kicsiny nép vagyunk, de […] igazságunk tudatában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalma van […] ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre. […] A püspöknek meg kellett hallania híveinek nagy aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondani.”
Áldott emlékezetű püspökeink, Makkai Sándor és Márton Áron hitbeli elköteleztetésével, a “nem lehet” és az “ahogy lehet” már-már feloldhatatlan feszültségekben élve mondjuk, hogy népe – hívei – ügyében, válságos helyzetekben az Anyaszentegyház nem hallgathat.
Együtt vagy külön utakon
“Együtt vagy külön utakon?” – idei bálványosi-tusnádfürdői szabadegyetemünk már rögtön a nevében ezt a kérdést szegezi nekünk.
Amennyiben kellő erőnk és tisztánlátásunk van arra, hogy a hamisan fraternizáló román protokollum-politika szirénhangjaira ne üljünk fel, és az európai integráció köntösében jelentkező kozmopolitizmus és globalizáció kísértésének ne engedjünk – a tetszetősen megfogalmazott kérdésre a nyári szabadegyetem alcímének értelmében kell feleletet adnunk, mely ekképpen hangzik: integráció és nemzeti érdek.
A mostani magyar kormány az integráció fejében késznek mutatkozik lemondani rólunk. Gondoljunk a magyar szomszédságpolitikára és a kedvezmények aprópénzére váltott státustörvényre.
A román kormány integrációs érdekből a kisebbségi engedmények morzsáival etet bennünket. Konjunkturális jellegű taktikázása felől azonban minden kétségünket eloszlatja erdélyi magyarságunk folytatódó pusztulása, a trianoni folyamat eszkalációja.
Magyar nemzetiségű érdekszövetségünk – az RMDSZ – ehhez a román–magyar “elvtársi” politikához csupán asszisztál. Példának okáért a XIV. bálványosi szabadegyetemünkre rászervezett marosvásárhelyi Félsziget Hurrá Európa! című konferenciáján, mely a nemzeti kérdés teljes kikapcsolásával, “eurokomform” szórakoztató programjaival – a román és a magyar kormányzatok masszív támogatásával – hivatott magához édesgetni pénztől, ragyogástól és “Európától” megbóduló ifjainkat.
“Együtt vagy külön utakon?” – ismételjük meg újból a kérdést.
Kivel együtt és kitől különválva? – helyes formában ekképpen fogalmazható meg az alapkérdés.
Együtt Viorel Hrebencius SZDP-alelnök úrral, aki a székelyföldi eurorégió dolgában ekképpen fogalmaz?: “Éppen ezért az a mi következtetésünk, hogy erről a témáról 2007 után beszéljünk, ha még egyáltalán aktuális lesz.”
Együtt Markó Béla elnökkel, akit Viorel-barátja ekképpen méltat?: “Az RMDSZ úgynevezett reformistáinak az autonómiaképére, úgy hiszem, Markó Béla elnök úr adta meg a helyes választ, a legutóbbi SZKT-ülésen.”
Együtt az RMDSZ párt-nómenklatúrájával, melyet túláradó elvtársi örömében az SZDP idézett főkorifeusa ekképpen magasztal?: “Most azonban a forradalom után 13–14 évvel az RMDSZ megszavazta az Alkotmányt. Ez szenzációs üzenet mindenki számára.”
Meghiszem azt, hogy “szenzációs”, hiszen a román nemzeti érdek oldalán íme együtt van Viorel Hrebenciuckal Markó Béla. És együtt van egymással szövetségi elnökünk és Mircea GeoanŃ külügyminiszter, akik egyként támadnak az erdélyi magyar önkormányzati kezdeményezés ellen. És együtt vannak velük Octav Cosmâncă, az RKP KB volt káderese, valamint Ion Sasu SZDP-alelnök, Elena Ceauşescu egykori kabinetfőnöke, s vele együtt az egész SZDP-be beolvadó Szocialista Munkapárt…
Az “internacionalista” együttlét azonban ezzel még korántsem teljes.
Magyar oldalon együtt találjuk a státustörvény fő modósítóit, Medgyessy Péter miniszterelnököt, valamint Kovács László külügyminisztert, aki arra buzdít bennünket, hogy: “merjünk kicsik lenni” – oldalukon Markó Bélával, aki törvénymódosításukhoz ekképpen szól hozzá: “Minden várakozásunkat felülmúlta a módosítás” – talán arra célozva, hogy kimaradt a szövegből az össznemzet fogalma.
“Nem a magyarigazolványtól vagyunk mi magyarok. A mi magyarságunkról igazolványt senki sem tud kiállítani, mert az nem ettől függ. Az igazolvány értelme az, hogy élhess a kedvezménytörvény biztosította jogokkal.”
Ebben a bizonyos román–magyar “integrált” együttállásban, íme, magyar voltunk csupaszul puszta – anyagi – kedvezménnyé…
A felsorolt példák és idézetek magukban hordozzák a kiindulópontként feltett kérdésre adandó helyes választ. Együtt csak azokkal lehet és szabad haladnunk, akik erdélyi magyar érdekeink dolgában nem alkusznak, akik tetszetős kompromisszumok vagy a hangzatos “kooperáció” örve alatt – tudva vagy tudatlanul – erdélyi magyarságunkat nem szolgáltatják ki sem Bukarestnek, sem Budapestnek, sem a kisebbségeket globalizáló európai integráció diktátumának.
Ehhez az elvi kikötéshez ragaszkodva, együtt vagyunk viszont azokkal a román barátainkkal, akik saját nemzeti érdekeiket nem a mi rovásunkra kívánják érvényre juttatni. Azokkal, akik elismerik a történelmi valóságot, és felismerik, hogy a magyarság tudatos megsemmisítésére irányuló trianoni korszakot lezárva, a korlátozott – belső – önrendelkezés joga, akár a Gross-jelentés alapján hozott Európa Tanács-i határozat értelmében, megilleti a romániai magyarokat.
A közel másfél évtizede tartó bálványosi folyamat a román–magyar párbeszéd részeseiként ebben a szellemben köszöntöm román barátainkat. Andrei Marga rektor úrral együtt idézem Eugen Ionesco véleményét, aki azt mondta: “Közép-Európa fejlődése a román–magyar kapcsolatok rendezésétől függ”.
Ebben a szellemben idézem továbbá a nemrég 99 éves korában elhunyt Csőgör Lajos emlékét, aki alapító rektora volt mind az egykori Bolyai Tudományegyetemnek, mind a marosvásárhelyi Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézetnek. Feladhatatlan nemzeti érdekünk és jogunk az erővel megszüntetett felsőoktatási intézményeink helyreállítása.
Márton Áron példázata
1945–46-ban, a készülő párizsi békeszerződés befolyásolására irányuló bizonyítási kényszer és politikai belátás késztette a korabeli román kormányzatot arra, hogy erdélyi magyarságunknak párját ritkító engedményeket tegyen. A kedvező politikai konjuktúrának köszönhetően a Magyar Népi Szövetség – az akkori RMDSZ – ekképpen érhette el, hogy egy csapásra létrehozzák a Bolyai Tudományegyetemet és a csángóföldi magyar iskolarendszert, 300 új iskolát állítsanak fel Dél-Erdélyben, és helyreállítsák az összes lehető erdélyi magyar és felekezeti iskolát.
A látványos eredményekért azonban kimondhatatlanul nagy árat fizetett a magyarság. 1945. november 15-ei ülésén, Petru Groza és Luka László jelenlétében és megrendelésére a Százak Tanácsa Székelyudvarhelyen “hűségnyilatkozatban” foglalt állást Erdély Romániához tartozása mellett. Feltételek és politikai biztosítékok nélkül, merő lojalitásból – az erdélyi magyar közvélemény mélységes felháborodására.
Egyik interjújában találóan állapítja meg Kónya-Hamar Sándor, hogy: “Az erdélyi magyar társadalomban kísértetiesen ismétlődik minden, ami a két világháború között történt. A többségnek most is, megint sikerült éket vernie az erdélyi magyarság különböző törzsei, érdekcsoportjai közé.”
1945-ben a magyarság megosztásának és leverésének legfőbb eszköze az MNSZ volt, mely 400 000-es tagságával, a magyarság egyedüli és kizárólagos képviselőjének a pózában, a maihoz hasonló egység- és sikerpropagandával fojtotta belé a szót azokba, akiket képviselni vélt.
Az akkori sokat kárhoztatott és a hatalom előtt denunciált “egységbontók” élén nem más és nem kisebb személyiség, mint Márton Áron állott. Rólunk nélkülünk ne határozzanak – hangoztatta a püspök, aki az erdélyi magyarság elismert vezetőjeként mutatott rá arra, hogy: “az erdélyi magyarság érdekvédelmét kisajátította, mintegy monopolizálta egy szűk kommunista csoport”. 1946. április 29-én Márton Áron és a vele együtt aláíró Vásárhelyi János református püspök, valamint Szász Pál, Korparich Ede és Lakatos István közös memorandumban hozták tudomására a párizsi békekonferenciának, hogy az MNSZ kiáltványa nem a magyar nép véleményét tükrözi. Gyulafehérvár püspöke az ugyanazon évi csíksomlyoi búcsún politikai beszéddel felérő prédikációban szállt síkra az erdélyi magyarság valós érdekei és önkormányzati jogai mellett. Mindhiába. Még a korabeli magyar kormány – akkor még magyarbarát – fellépése sem használt, hiszen Tătărescu külügyminiszter okkal érvelhetett ekképpen Párizsban: “Szeretném itt, Önök előtt aláhúzni, hogy a magyar kormány álláspontja teljesen ellenkezik a Romániában élő magyarok álláspontjával.”
A “modellértékűnek” elhiresült mai román kisebbségpolitikát az MNSZ-hez hasonló módon hitelesíti manapság a hivatalos RMDSZ. Akkor viszont maga Erdély hovatartozása volt a tét. Ehhez voltak mérhetőek az MNSZ által elért jelentős “eredmények”. Amint azonban a párizsi béke megköttetett, valamennyi eredmény odalett, és a memorandistákkal együtt a nemzetáruló szövetség vezetői is börtönbe kerültek.
Mai küzdelmünk tétje összehasonlíthatatlanul kisebb. Még bár azokat a jogokat sem képes az RMDSZ kitűzni, illetve kivívni, amelyek Groza idejében megvoltak. Erdély sorsáról és jövőjéről megfeledkezve, holmi paragrafus-háborúra szorítkozik, megalkuvásban és az önfeladás terén dicstelen elődszervezetét meszsze felülmúlva.
A történelmi-politikai párhuzam kézenfekvő. A jelenlegi román kormány az integráció 2007-es határidőpontjának kényszere alatt tesz kisebb-nagyobb engedményeket, és engedélyez jócskán megnyirbált kedvezményeket. Hatalomközelben tanyázó politikai elitünk pedig már-már hagyományos politikai vaksággal tölti be szánalmas szerepét a kizárólagos román nemzeti érdekek szolgálatában, a romanizáló és homogenizáló román nemzetstratégia megvalósításában.
Az 1940-es évekhez képest az 1989 utáni állapot nyitott. Nem vetül reánk a mindent eltipró bolsevizmus árnyéka. Ebben a változott helyzetben, az akkorinál összehasonlíthatatlanul előnyösebb nemzetközi-európai politikai környezetben nekünk Márton Áron örökségét kell vállalnunk, és néhai Nagy Gézával, valamint – a Magyarországon élő – Katona Szabó Istvánnal kell szavaznunk, akik a Százak Tanácsának ama öncsonkító ülésén egymagukban mertek szembeszállni a megalkuvásra hajlott, jóhiszemű többség szavazógépezetével.
Az európai integrációnak akár nyerteseivé, akár veszteseivé is válhatunk. A széles körben propagált hiedelmekkel ellentétben az integrációs előnyök nem eleve garantáltak. Nem szabad hiszékenynek és balekoknak lennünk. Rolf Ekeus EBESZ-kisebbségügyi főbiztosra kell hallgatnunk, aki, még mielőtt a tagjelölt országok csatlakozása megtörténne, átfogó uniós kisebbségvédelmi rendszer kiépítését sürgeti, mert ellenkező esetben a többségi nacionalizmusok – esetleges – felerősödése “katasztrofális következményekhez” vezethet.
Adja isten, hogy ne így legyen. Hanem inkább együttesen, magyarok és románok összefogásával találjuk meg az egymás nemzeti érdekeit tiszteletben tartó, közös kibontakozás európai útját.
